szürke napok

-egy szürreális, emberi álom alapján-

Zsibbadás, zúgás, hőség. Ezt érzékelem először. Fejem sajog, pokoli lüktetése mélységekbe löki amúgy sem éber elmém. Hangok, álmodom? Zúg az elme, testem tengelyén fordulok fel, s alá, másodpercek törtrésze alatt. Szédülök.  Szemeim kinyílnak, ráeszmélek, hogy ágyamban fekszem, és a lüktetés továbbra sem múlt el. A hangok az utcáról jönnek, de fel sem merül bennem a függöny elhúzása, hogy válaszaimat megkapjam. Édesapám hangját is hallom, rohanok kifelé, már a zúgást is elfelejtettem. Mindenki kint van, házaik kerítésének támaszkodva, az utca és az autóút közepén, szemüket homlokuknak szegezve még a kint szaladozó gyermekeikről is megfeledkeztek. Egy pontot néznek mind, a színtiszta égbolt egyetlen pontját, s azon az egyetlen ponton tucatnyi ismeretlen fényforrást. Az ég tiszta, felhőtlen tengeréből fények szállnak alá, majd megrekedve a horizonton méltóságteljesen, mozdulatlanul lebegnek. Sosem láttunk ilyet, fényük rózsaszínű, nappali csillagokként ragyogják be az eget. És egyre többen lesznek! A megdöbbenéstől szó nem hagyja el ajkainkat percekig.  Én tudom, mit látunk, apám is tudja. A szomszédjaink nem tudják.  Mi sem tudjuk mire vélni a csodát. Az idősebbek lidércfényeket vélnek felfedezni bennük, de én szentül meg vagyok győződve a fényekből áradó kisugárzás jelentőségéről. Az Univerzum intelligenciáját látjuk. Bebizonyosodott, amiben egész életem során a legkitartóbban hittem. Eljöttek hozzánk az űr végtelenéből, telve méltósággal és érezhető évezredek, fényévek bölcsességét hordozzák magukban. Mi pedig csak emberek vagyunk.

Egész életemben vártam ezt a napot, mégis, a gondolatok százai közt lélekjelenlétem elhagyott, pedig úgy terveztem korábban, hogy fotókat készítek, amilyen gyorsan csak lehet. De minden más. Máshogy képzeltem el. Azt hittem csak szimplán egy fémesen csillogó korongot pillantok meg, aki épphogy enged magáról egy elmosódott fotót készíteni, és tovarepül a végtelenbe, vagy egy holdfényes éjszakán az északi égbolton átsuhanó fényt látom, amin nem a repülőgépek fényei villognak. Hány kellemesen csalóka élmény volt, mennyi inspirációkkal teli óra, amikor tekintetem az égre meredt, és vártam őket, életkoromhoz mérten a magam kis felfogásával. Még felnőtt fejjel is beleestem abba a hibába, hogy egy műholdat néztem űrhajójuknak.

Szóra nyíltak az első ajkak. Találgatás, pánik. Mindenki másfelől közelítette meg a történteket. Néztem a szomszéd gondterhelt arcát. Sosem láttam ilyennek, határozott, kemény ember, aki minden helyzetben mosolyra fakaszt, ha kell. Most elszürkült arca a sápadt ijedtségtől. Néztem még pár másodpercig, majd a csendre felfigyelve ismét égre szegeztem tekintetem.  A fények ereszkedni kezdtek a föld felé. Mint száz kecses csillag földre szállása. Enyhe búgást hallottam, nem tudom, a hajók miatt, vagy a kábulattól-e, és éreztem: elkezdődött. Minden csak most kezdődik el. Alkonyodik már. Az éjszaka setétsége meghozza a választ minden kérdésünkre, amit eddig csak magunknak mertünk feltenni.

Megbabonáz a látvány. Megint valami új – sikolyok! Mindenki sikolt és rohan, pedig csak néhány lépésre otthona. Látom, ahogy derék szomszédjaink zárják az ablakokat, és hurcolják holmiikat a házakba. Nagyon meg lehetnek zavarodva, kapák, kaszák vannak a kezekben. Fél szemmel látom a derék, kemény háziurat, kezében megcsillan valami fényes. Egy első világháborús bajonett van a kezében. Mindig reméltem, egyszer megvásárolhatom tőle, jó időtöltés volt egymás gyűjteményét nézegetni, és titkon, fél komolyan vágyakozni néhány tárgyi emlék felé. Ekkor megértettem mindent. Nem véletlenül kerülnek a házakba a kaszák, kapák, kerti szerszámok, botok és minden, ami mozdítható – az emberek védekezni akarnak velük. Pedig még nem is támadott senki… Nagyon félnek. Én is félek.

Apám majd eltaszít kezével, pedig csak a pincébe akar tessékelni. Anyám és testvéreim már mind ott vannak lent. Apám a lakószintre ráncigál. Ritmikátlan sípolások – a páncélszekrényt akarja kinyitni. Szerencsétlen a pániktól el is rontja párszor a kódot, amit évek óta használ. Előkerülnek a puskák. Fémes csillogásuk gyerekkorom óta delejezett. Cső alá tölti a töltényt, az acél súrlódik az acélon. Kint egyre hevesebben alkonyodik.

Szobám felé lépdelek, bár nagyon félek egyedül emelni a lábam az ajtó felé. Ágyam alatt gázpisztolyom hever, hűvös érintése most a legkevésbé kedves számomra. Megtöltöm, apám már az ajtóban vár. Visszatérünk a pincébe. A család női egymás karjaiba kapaszkodnak, a padon fejsze. Szomszédom jut eszembe, és az, hogy nem is hoztunk késeket a lakószintről. Gyanús a kinti csend, csak halk morajlást hallani. Mindenki reszket, és várja, hogy máshonnan érkező hangokból tájékozódhasson. A kíváncsiság lassan úrrá lesz rajtam, pedig agyam szinte alig használható. Csőre töltött pisztolyom bebiztosítom, és elindulok a hátsó ablak felé. Bár az üveg mintás, és a rajta lévő porréteg is akadályoz a kilátásban, úgy érzem muszáj kitekintenem a pince mélyéből legalább a talaj magasságáig. Közben az űrhajók járnak az eszemben, és az utóbbi 10 év, amit a róluk szóló irodalomba merülve töltöttem el. Vajon beigazolódik mindez? Egy hasonló fotót sem láttam még a fellelhető archívumokban. Tekintetem a pisztolyra téved. Mégis minek hoztam ezt ide? Miből gondolom, hogy a lövedékkel árthatok? Miért akarnék ártani?  MIÉRT AKARNÁNAK ŐK ÁRTANI?
Előbújt belőlem az ember, pedig egész életemben próbáltam levetkőzni.

Kinéztem az ablakon. Elmosódott színeket látok, elvétve pár alakot.  A morajlás is hallatszik. Nyugodtnak tűnik az egész.

Sötétedik, percről percre egyre jobban elnyelődik a fény. De mi ez? Elmosódások, színváltozások – valami közeledik – valamik közelednek!!

Zsibbadt szédülést érzek, kezeim remegve megfeszítik a kakast. Ebben a pillanatban megbuktam az emberségben.