szürke napok

némán nézek át
a lelke kulcslyukán
remegve várom
ajtót nyit talán

súlyom ingatag
léptei alatt
szűz havat gyaláz
mint gyilkosban a gyász

eltévedtem,
utam nem segítik izzó fények
csapdába estem,
kifordult csontjaim törnek a mélyben
csapdába estem
álomcsapda

éber éjjelek
erdők és hegyek
köde temet el
falevelekkel

eltévedtem,
lépteim nem segítik izzó fények
csapdába estem,
kifordult csontjaim fájdalma éget
csapdába estem
álomcsapda

alább david lester művét olvashatjátok.

Vér

„A legegyszerűbb szürrealista cselekedet abban áll, hogy revolverrel a kezünkben az utcára megyünk, és vakon lövöldözni kezdünk a tömegbe. Aki még nem érzett vágyat, hogy így reagáljon a megalázás és nevetségessé tétel nyomorult elvére, az nyilvánvalóan maga is a tömeghez tartozik, és pisztoly szegeződik a hasának.”

1.

            Doolb egy padon ült a vámszabad raktár ügyintézőtermében. Lába izgatottan járt, és ujjait tördelve merev tekintettel bámult maga elé. Tudta, hamarosan ő következik, nemsokára szólítják. Mélyen elmerült gondolataiban, de még hallotta a kattogást, ahogyan a fali óra másodperc mutatója lassan vonszolja magát körbe-körbe, így fogyasztva a hosszú perceket, és így hozva egyre közelebb a hat órát.

            Hatkor még az irodában szokott ülni, és most hamarabb eljött…de végül is, ő a főnök, ennyit csak megengedhet magának. És amikor az a barom Resol egy fél nappal korábban elment, csak mert a tehén felesége már az ötödik semmirekellő gyereket pottyantotta éppen? Vagy amikor Topsed titkárnője be sem jött dolgozni azzal a mondvacsinált indokkal, hogy az anyja temetésére kell mennie? Ha ezt egy titkárnő megteheti, akkor ő, mint főnök? Vagy amikor októberben a tizenhetedik emeletről a…

-         Mr. Drows, kérem jöjjön!

Doolb szíve hirtelen hevesen kezdett verni, nyelt egy nagyot és sietve az ablakhoz lépett.

-         Tessék a csomagja. Itt írja alá! Ekkora értéknél felszoktunk ajánlani, hogy négy fegyveres őr elkíséri, míg a csomagot nem helyezte biztonságba. Ha gondolja..

-         Köszönöm, nem szükséges! – sietett a válasszal Doolb. – Inkább magam vinném!

-         Ahogy óhajtja!

Doolb Drows, szinte eufórikus állapotban lépett ki a raktárból, hóna alatt a hosszú, vékony kartondobozzal. Zsebéből izgatott mozdulattal előhúzta kocsi kulcsát, tűzpiros Mazerattija mellé lépett, majd a csomagot a hátsó ülésre dobta és beszállt.

2.

            Amint épp a délutáni csúcsforgalmon verekedte át magát, miközben igyekezett ki a városból a 22-es főút felé, sietségében véletlenül kihajtott egy dinnyéket szállító kisteherautó elé. Ez nagyon fékezett és ennek következtében néhány tucat dinnye a földre hullva loccsanó hangon adta ki magából vérpiros velejét az aszfaltra. Ezen akadt meg Doolb szeme, olyannyira, hogy még a teherautó sofőrjének torkából kiszaladó, hangos ’akurvaanyádat’ hangulatszót sem hallotta meg.

            Mindig is kikészítette ez az őrült közlekedés, de most valahogy túlvilági nyugalom szállt le rá. Teste ellazult, hogy szinte Mazerattija sportkormányát sem érezte kezei között.

De végre kiért a városból és rátért a 22-es főútra. Itt hetedik sebességbe rakta az autót, a vidám, pergős jazz-zenét hangerejét a maximumra tekerte, egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy felhúzza nyitott kocsija tetejét, de aztán elvette ujját a műszerfalon lévő gombról, gázt adott és élvezte, ahogy a meleg nyári levegőt felkavaró hűvös szél az arcába csap.

            A gondolatok csak úgy cikáztak az agyában, gyermekkora óta nem érezte ilyen izgatottan és boldogan magát. A visszapillantóból folyton a hosszú, keskeny kartondobozt figyelte a hátsó ülésen. Néha rápillantott az útra, egyszer még a főút fölötti hídon álló trafipax villanását is látta, ahogyan 237 km/h-s sebességgel elhaladt alatta, majd tekintetét ismét visszaverette a tükörből a hátsó ülésre.

            Már csak 50 km és otthon van, de minél közelebb ér, annál türelmetlenebb...beletapos a gázba…

3.

            Doolb megnyomta a távirányító gombját, a méretes kovácsoltvas kapu kinyílt és ő begurult a hatalmas nemesi kúria udvarába. Leállította az autó motorját és szinte kilökte az ajtót maga mellől. Átnyúlt a hátsó ajtó fölött, be az ülésen lévő csomagért, és elkezdte szétszaggatni a kartondobozt, hogy mihamarabb rálelhessen a benne rejlő kincsre.

            Még az is hidegen hagyta, hogy a máskor oly gondosan tisztán tartott és óvott fehér bőrülésre és szőnyegre most papír, nylon és vatta darabok hullanak szerteszét. Midőn az utolsó réteg csomagoló anyaghoz ért, jobb kezével már érezte…ott volt, már nem volt köztük semmi, sem km-ek, sem földrészek, sem milliárdok….-hmm….elgondolkodott. Milyen régen is volt amikor arra gondolt, hogy ha már végtelenül gazdag lesz, akkor megvalósítja az álmát, és most megtörtént. Annyi hercehurca, papírozás, illeték, adó, vám, engedély, kérelem, kenőpénz és minden után, végre a kezében tarthatja álmai katanaját. Amint lefejtette róla az ocsmány rongyokat, - amit nagy valószínűséggel a kardjával levágott kovácsinasról rángattak le – kinyújtotta két kezét és ott tartotta maga előtt a világ legpompásabb fegyverét.

            Ahogy végignézett a pengét rejtő arannyal díszített fekete szaja nem evilági görbületén, elkezdett remegni a lába. A rája bőrrel bevont díszes cuba látványa könnyeket csalt a szemébe. Bal kezével megmarkolta a szajat, jobbal a mesterien kidolgozott cubat és szétcsúsztatta a kardot, majd kivette a tokból. Doolb precíz, pontos ember volt, céltudatos és mindig a tökéletesre törekedett, magát is tökéletesnek hitte, de a katana látványa megértette vele, hogy erre vajmi kevés a tökéletes szó. Lassú mozdulatokkal suhintott néhányat és a levegőt hasító penge sípolása, egészen a szívéig hatolt. Emberi füllel nem is lehet hallani, de ő hallotta a szívével ezt a csodás éneket, ami a szamuraj-ok hite szerint a kard lelkétől jön, minél szebben forgatja valaki a kardot, annál szebben dalol annak lelke.

            De Doolb mást is érzett. Az amúgy is gazdag és befolyásos férfi most még hatalmasabbnak, egyenesen legyőzhetetlennek hitte magát, és ettől hirtelen erekciója támadt. A dolgot tudomásul véve, elmosolyodott, ránézett a kardra, majd még szélesebbre húzta szájával a mosolyt és nem bírt ellenállni. Benyúlt a nadrágjába, kivette a szerszámot és karddal a kezében, udvara közepén az autója mellett kielégítette önmagát.

4.

            Épphogy végzett, valaki csöngetett. Doolb a kapuhoz sétált és megpillantotta a szomszédban lakó idősebb bajuszos urat, aki mindig átmegy hozzá és egy kis ital reményében régi semmit érő történetekkel untatja. A házigazda beinvitálta, a vendég már céltudatosan a borospince felé vette az irány. Megállt a pince ajtó előtt, Doolbra nézett, várva, hogy bólintásával utat nyisson számára az italoktól roskadozó polcok birodalmába. Doolb biccentett, az öreg kitárta az ajtót, Doolb mögé állt és egyetlen határozott csapással kettévágta az öreget. Teste eldőlt, lábai a pince ajtó küszöbén maradtak, felsőteste szép lassan csúszott lefelé, vérével síkosítva maga alatt a lépcsőfokokat. Doolb a kiforduló belekből ömlő tartalomra pillantott, egy kis vizsgálgatás után talán még azt is meg tudta volna mondani, hogy az öreg mit ebédelt, annyi biztos, hogy kukorica volt benne.

-         Pompás ez a kard! – ámult el ismét.

Teljesen magával ragadta az érzés, hogy milyen törékeny és védtelen a gyönge emberi test a fegyverével szemben.

-         Csak kár, hogy ilyen hamar vége.. – és már a következő szomszéd átcsalogatásán gondolkodott.

-         Hülyeség túlbonyolítani. – gondolta végül. Így fogta magát és elindult a következő szomszédhoz.

A szomszéd középkorú férfi volt, feleségével és három gyerekével épp az udvarom üldögéltek. Ahogy meglátta Doolbot egyből intett neki, hogy menjen be. Igazán jó viszonyban voltak.

            Doolb arra gondolt, hogy miután lefejezte a férfit, előbb a gyerekeket kéne megölni, mert azok hangoskodnak és akár el is szaladhatnak, aztán a végén kedvére csonkolhatja az asszonyt.

Mielőtt a szomszéd bármit is szólhatott volna, Doolb megállt vele szemben, háta mögül bal kezével maga mellé engedte a kardot, majd a tokjából felfelé kirántva végighasította a vele szembe ülő férfi hasát és mellkasát. Teljesen tisztán láthatta szemében a meglepődést, hiszen idegszálai még nem juttatták el agyába a pokoli fájdalom üzenetét, de még mielőtt sokkos állapotba kerülhetett volna, a felismerő tekintet fátyolossá, üvegessé vált, és a fej leesett a nyakról a második vágástól.

Doolb a hozzá legközelebb álló gyerekre pillantott, aki épp apja kifröccsenő vérét törölgette arcáról, de a kis kéz már nem juthatott el a szemig, hogy megtisztítsa a vértől, ezzel visszanyerve látását, ugyanis a kard ismét lesújtott. Egy  5 éves kisgyerek jobb alkarja, feje és bal kézfeje hullott a földre. A maradék két gyerek egymást szorítva nézte rettegve a feléjük közeledő embert, úgy ölelték egymást, hogy szinte eggyé váltak, de Doolb egyetlen csapással négyet csinált belőlük. A feleség teljesen sokkot kapott, egy hang sem hagyta el a torkát, még akkor sem amikor hanyatt vágódott a füvön, mert Doolb térd magasságban elvágta mindkét lábát. A földön fekvő nőre rávetődött a fölé magasodó férfi árnyéka, kinyújtotta felé kezét, de az csak egy pillanatig volt már csak az övé, majd Doolb rántott egyet a kardon, hogy a földre csapja róla a vért és átdöfte a nő szívén.

5.

            Ezután visszasétált a házához, megállt a kocsija mellett, levette a zakóját letörölte vele a vért kardja pengéjéről, visszacsúsztatta a szaja-ba és a kocsi első ülésére rakta. Beült és elindult a közeli hipermarket felé. Fehér selyemingjén és arcán már megszáradt a vér a menetszélnek köszönhetően.

Közvetlenül a bejárat mellett állt meg, a motort le sem állította, kiugrott és kivont karddal rontott neki a háttal álló biztonsági őrnek. Keresztülszúrta a nagytermetű embert, majd egy rántás felfelé, a penge a jobb váll és a nyak között tört ki, vért spriccelve a mennyezetre, a felfelé hasító kard olyan közel volt a férfi arcához, hogy annak jobb fülét is levágta.

Pánik tört ki. Mindenki eszeveszett sikoltozás közepette rohamozta meg a fotocellás ajtókat, nehogy hasonló sorsra jussanak. De a tömeg nagy volt, az emberek egymást taposva menekültek és Doolb ott áll mögöttük. Nem nézte már kit és hol vág, csak csapott a katanaval újra és újra és újra…testrészek, belső szervek repkedtek minden felé, loccsanó hanggal puffanva a földön, melyet halálsikolyok és egy tüdejét átvágott férfi hörgése nyomott el, miközben habos vér bugyogott a szájából.

            Doolb becsukta a szemét, mert a sok vér teljesen beterített már arcát és semmit sem látott. Így kaszabolt tovább…

-egy szürreális, emberi álom alapján-

Zsibbadás, zúgás, hőség. Ezt érzékelem először. Fejem sajog, pokoli lüktetése mélységekbe löki amúgy sem éber elmém. Hangok, álmodom? Zúg az elme, testem tengelyén fordulok fel, s alá, másodpercek törtrésze alatt. Szédülök.  Szemeim kinyílnak, ráeszmélek, hogy ágyamban fekszem, és a lüktetés továbbra sem múlt el. A hangok az utcáról jönnek, de fel sem merül bennem a függöny elhúzása, hogy válaszaimat megkapjam. Édesapám hangját is hallom, rohanok kifelé, már a zúgást is elfelejtettem. Mindenki kint van, házaik kerítésének támaszkodva, az utca és az autóút közepén, szemüket homlokuknak szegezve még a kint szaladozó gyermekeikről is megfeledkeztek. Egy pontot néznek mind, a színtiszta égbolt egyetlen pontját, s azon az egyetlen ponton tucatnyi ismeretlen fényforrást. Az ég tiszta, felhőtlen tengeréből fények szállnak alá, majd megrekedve a horizonton méltóságteljesen, mozdulatlanul lebegnek. Sosem láttunk ilyet, fényük rózsaszínű, nappali csillagokként ragyogják be az eget. És egyre többen lesznek! A megdöbbenéstől szó nem hagyja el ajkainkat percekig.  Én tudom, mit látunk, apám is tudja. A szomszédjaink nem tudják.  Mi sem tudjuk mire vélni a csodát. Az idősebbek lidércfényeket vélnek felfedezni bennük, de én szentül meg vagyok győződve a fényekből áradó kisugárzás jelentőségéről. Az Univerzum intelligenciáját látjuk. Bebizonyosodott, amiben egész életem során a legkitartóbban hittem. Eljöttek hozzánk az űr végtelenéből, telve méltósággal és érezhető évezredek, fényévek bölcsességét hordozzák magukban. Mi pedig csak emberek vagyunk.

Egész életemben vártam ezt a napot, mégis, a gondolatok százai közt lélekjelenlétem elhagyott, pedig úgy terveztem korábban, hogy fotókat készítek, amilyen gyorsan csak lehet. De minden más. Máshogy képzeltem el. Azt hittem csak szimplán egy fémesen csillogó korongot pillantok meg, aki épphogy enged magáról egy elmosódott fotót készíteni, és tovarepül a végtelenbe, vagy egy holdfényes éjszakán az északi égbolton átsuhanó fényt látom, amin nem a repülőgépek fényei villognak. Hány kellemesen csalóka élmény volt, mennyi inspirációkkal teli óra, amikor tekintetem az égre meredt, és vártam őket, életkoromhoz mérten a magam kis felfogásával. Még felnőtt fejjel is beleestem abba a hibába, hogy egy műholdat néztem űrhajójuknak.

Szóra nyíltak az első ajkak. Találgatás, pánik. Mindenki másfelől közelítette meg a történteket. Néztem a szomszéd gondterhelt arcát. Sosem láttam ilyennek, határozott, kemény ember, aki minden helyzetben mosolyra fakaszt, ha kell. Most elszürkült arca a sápadt ijedtségtől. Néztem még pár másodpercig, majd a csendre felfigyelve ismét égre szegeztem tekintetem.  A fények ereszkedni kezdtek a föld felé. Mint száz kecses csillag földre szállása. Enyhe búgást hallottam, nem tudom, a hajók miatt, vagy a kábulattól-e, és éreztem: elkezdődött. Minden csak most kezdődik el. Alkonyodik már. Az éjszaka setétsége meghozza a választ minden kérdésünkre, amit eddig csak magunknak mertünk feltenni.

Megbabonáz a látvány. Megint valami új – sikolyok! Mindenki sikolt és rohan, pedig csak néhány lépésre otthona. Látom, ahogy derék szomszédjaink zárják az ablakokat, és hurcolják holmiikat a házakba. Nagyon meg lehetnek zavarodva, kapák, kaszák vannak a kezekben. Fél szemmel látom a derék, kemény háziurat, kezében megcsillan valami fényes. Egy első világháborús bajonett van a kezében. Mindig reméltem, egyszer megvásárolhatom tőle, jó időtöltés volt egymás gyűjteményét nézegetni, és titkon, fél komolyan vágyakozni néhány tárgyi emlék felé. Ekkor megértettem mindent. Nem véletlenül kerülnek a házakba a kaszák, kapák, kerti szerszámok, botok és minden, ami mozdítható – az emberek védekezni akarnak velük. Pedig még nem is támadott senki… Nagyon félnek. Én is félek.

Apám majd eltaszít kezével, pedig csak a pincébe akar tessékelni. Anyám és testvéreim már mind ott vannak lent. Apám a lakószintre ráncigál. Ritmikátlan sípolások – a páncélszekrényt akarja kinyitni. Szerencsétlen a pániktól el is rontja párszor a kódot, amit évek óta használ. Előkerülnek a puskák. Fémes csillogásuk gyerekkorom óta delejezett. Cső alá tölti a töltényt, az acél súrlódik az acélon. Kint egyre hevesebben alkonyodik.

Szobám felé lépdelek, bár nagyon félek egyedül emelni a lábam az ajtó felé. Ágyam alatt gázpisztolyom hever, hűvös érintése most a legkevésbé kedves számomra. Megtöltöm, apám már az ajtóban vár. Visszatérünk a pincébe. A család női egymás karjaiba kapaszkodnak, a padon fejsze. Szomszédom jut eszembe, és az, hogy nem is hoztunk késeket a lakószintről. Gyanús a kinti csend, csak halk morajlást hallani. Mindenki reszket, és várja, hogy máshonnan érkező hangokból tájékozódhasson. A kíváncsiság lassan úrrá lesz rajtam, pedig agyam szinte alig használható. Csőre töltött pisztolyom bebiztosítom, és elindulok a hátsó ablak felé. Bár az üveg mintás, és a rajta lévő porréteg is akadályoz a kilátásban, úgy érzem muszáj kitekintenem a pince mélyéből legalább a talaj magasságáig. Közben az űrhajók járnak az eszemben, és az utóbbi 10 év, amit a róluk szóló irodalomba merülve töltöttem el. Vajon beigazolódik mindez? Egy hasonló fotót sem láttam még a fellelhető archívumokban. Tekintetem a pisztolyra téved. Mégis minek hoztam ezt ide? Miből gondolom, hogy a lövedékkel árthatok? Miért akarnék ártani?  MIÉRT AKARNÁNAK ŐK ÁRTANI?
Előbújt belőlem az ember, pedig egész életemben próbáltam levetkőzni.

Kinéztem az ablakon. Elmosódott színeket látok, elvétve pár alakot.  A morajlás is hallatszik. Nyugodtnak tűnik az egész.

Sötétedik, percről percre egyre jobban elnyelődik a fény. De mi ez? Elmosódások, színváltozások – valami közeledik – valamik közelednek!!

Zsibbadt szédülést érzek, kezeim remegve megfeszítik a kakast. Ebben a pillanatban megbuktam az emberségben.